Már hajnalban lehetett sejteni, hogy lehet ma még gond: kétszer is dörgésre ébredtem fel. Reggeli készülődés közben is volt egy rövid, de annál intenzívebb eső. De a házinéni azt mondta, ma nem fog esni. Szerettünk volna hinni neki, mert szép volt az idő, a nem túl távoli fellegekkel meg ki foglalkozik?
Hát például mi, amikor fél óra múlva, már útközben, leszakadt az ég és kapkodva szedtük elő a poncsót a zsákból (kéznél volt, annyira azért nem voltunk naívak). Ilyen időben szóba sem jöhetett a hivatalos út követése erdőn-mezőn, erőnkhöz mérten tempót kellett menni, aszfalton vagy murvás úton. Úgyhogy alternatív utak, az otthon eltervezett alternatív utak alternatívái - volt minden egész nap. (A tempó pedig messze az eddigi legmagasabb lett.)
Szerencsére szinte mindig volt egy kis szünet. A reggeli zuhé utáni szünetben pl. az unokámmal cseteltünk és közben csodáltuk a tájat.
Annyira még kitartott az esőmentes idő, hogy az első pihenőnket egy kisvárosi kávéház teraszán tudtuk tölteni. Ez mondjuk érdekes volt: mikor mondtuk a pincérnek, hogy csak inni szeretnénk, a kávéház oldalához irányított. Ott, első ránézésre, csak vízben tocsogó asztalok és székek voltak, kezdtem magamat kirekesztettnek érezni. De mondta a pincér, hogy kanapé, kanapé, úgyhogy jobban megnéztük a helyet. És láss csodát: párnák, rengeteg hely, messze a többi vendégtől, úgyhogy még a bakancs is lekerült.
Kihúzták a napernyőt (épp sütött a nap), szóval nagyon kényelmesen elvoltunk, még szendvicsért is elmentem a szomszédos pékségbe. De mivel ott ücsörögve nem kerültünk közelebb a célhoz, egy idő után továbbálltunk. A pincér mondta ugyan, hogy esni fog, de hát ez benne volt.
Nem is kellett sokat gyalogolnunk, hogy újra eleredjen. Ráadásul egy kísérletbe fogtunk: az én poncsóm ugyanis - mint kiderült - totálisan átázik. Már tavaly is gyanús volt, de akkor még a melegre és az izzadásra fogtam a belső oldali vizesedést. Most már világos lett: van egy esővédőm, ami nem fogja meg az esőt. Megpróbáltam tehát összeházasítani a garantáltan vízálló dzsekimet a zsákomat azért valamennyire megvédő poncsóval úgy, hogy együtt, egymásra vettem fel őket. Te ne tegyél ilyet, kedves olvasó - hacsak nem akarsz extra hatékony szaunához jutni. Borzalmas volt. Nagyon hamar meg is álltunk, mert találtunk egy esőbeállót. Tökéletes hely volt a szendvics elfogyasztásához. Ebéd közben az eső is elállt, úgyhogy belekezdhettünk az utolsó harmadba.
Ami nem éppen a remélt eredménnyel zárult.
Nagyon régen áztunk el ennyire. Esélyünk sem volt bárhova beállni, menni kellett. Persze ez az erőltetés majd a vízhólyagokban is meg fog mutatkozni, ez már látszik. És ahogy közeledtünk a célhoz, úgy lett egyre intenzívebb az eső. Úgy kopogtattunk be mai vendéglátónkhoz, hogy szó szerint mindenhol csurgott rajtunk a víz. De profi helyre kerültünk. Azonnal akasztották fel a poncsókat száradni, adták az újságpapírt a bakancs szárításához, moshattunk géppel. Mint később kiderült: az elmúlt 16 évben a földszinten kialakított külön lakrészükben 1300 zarándokot láttak már vendégül.
És nem is akárhogyan! Olyan vacsorat kaptunk, hogy csak na!
Gasztro beszámoló
Először jött a saláta. Rengeteg saláta. Ez 6 főre hozták:
Utána jött a quiche:
Befejezésül meleg almás süti (tatin) és joghurt:
Mellé olyan vörös bort adtak, ami a tegnap előtti borvidéken termett. (Sajnos Erika nem engedte, hogy megigyam az egészet.)
Egyébként a tegnapi vacsi sem volt rossz, de ennek a nyomába se érhetett. Akkor spenót krémlevest kaptunk, utána azt a múltkor már említett helyi rakott tésztát kolbásszal. A desszert csoki mousse vagy helyi süti volt. Azért sikerült a levesből és a tésztából is repetáznom.
Les Abrets, 22 km, 7 óra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése